Amy Edwards szemszöge
Az életem kicsit sem átlagos. Apa úgymond ,,elzár a világtól". Dél-Afrikában lakok.Külön gazdagoknak szánt magániskolába járatnak. Nincsenek barátaim, ugyanis a testőreim, akik éjjel-nappal a nyomomban járnak, nem egy barátságos látványt nyújtanak. Igen, vannak testőreim. Apa rettentően félt engem, pedig már 18 éves vagyok. Életem szerelme, aki egyben az első is az nem más, mint Harry Styles a One Direction-ből. Ha szomorú vagyok egyedül a zenéjük ad reményt vagy az idézőjeles dadám Jade. Kiskorom óta vigyáz rám. Édesanyámként szeretem őt. Fájdalmas nekem erről beszélni, de anya meghalt fiatalkoromban. Már csak az éjjeliszekrényem fiókjába rejtett kép nyújt emléket róla. Apáról nem is beszélve. Építész. A munkája révén alig látom. Állandóan külföldön van, ha pedig itthon, akkor is valami halaszthatatlan dolga van. Hát, így festene az életem röviden a ház falai közé zárva.
-Amy! Amy! Elkésel a suliból! - hallottam meg Jade hangját.
-Milyen nap van ma? - kérdeztem kómásan, miközben belenyomtam a fejem a párnába.
-Hétfő. És kereken húsz perced van beérni.
-Hogy mennyi? - kerekedtek ki a szemeim. Gyorsra vettem a tempóm. Kikászálódtam az ágyból és felkaptam az első ruhát, amit kikaparintottam a szekrényből. Fogat mostam, fésülködtem és lerohantam a konyhába. Az asztalra helyezett gőzölgő baconökből kikaptam hármat és az ajtóhoz haladtam sietős léptekkel.
-Köszönöm a reggelit! - kiáltottam a konyhában ácsorgó Jade-hez.
-Nincs nagy étvágyad.. - nézett a maradék gőzölgő ételre.
-Ennyi pont elég, köszönöm - válaszoltam, majd felkaptam a táskám és kiléptem az ajtón. Zsebre dugtam mindkét kezemet és a földet pásztázva haladtam egyenest az iskola felé. Csengetés előtt két perccel futottam be az épületben. Felrohantam a második emeletre és benyitottam a termünkbe.
-Amy Edwards - nézett rám idegesen a tanárnő, aki a tanári asztal mögött állt. - Két percet késett.
-Elnézést, elromlott az ébresztőórám, máskor nem fordul elő - sütöttem le a szemeim.
-Menj a helyedre! Figyelembe veszem, hogy ez az első késésed és a matematika jegyeiddel sincs semmi gond - mosolyodott el, de komolyra váltott, hiszen óra volt. A tanárok meglehetősen szeretnek engem. Sosem voltak bajok a jegyeimmel és a magatartásommal sem. Az órák is körülbelül így teltek. Csendesen lapultam, szünetekben a helyemen olvastam a kedvenc könyvem. Mikor vége volt az öt kemény és unalmas óráknak, megkönnyebbülve indultam ki az épületből. A kapuban négy ismeretlen fekete kabátos őr állt. Persze, hogy engem vártak. Kínosan fogadtam a lesajnáló nézéseket, mellyel a diákok ajándékoztak meg. Elkényeztetett, furcsa lánynak tartanak, mindez apa miatt, aki mindennél jobban félt a világtól, mikor alig ismer engem. Komótosan szálltam be a kocsiba a négy idegennel. Nem mertem megszólalni, mert kissé féltem tőlük. Több éve minden nap így megy ez az egész, de még mindig nem bírtam megszokni a helyzetet. Mikor megérkeztünk kiszálltam az autóból és berohantam a házba.
-Te vagy az nagylány? - jött a hang az emeletről.
-Igen! - kiabáltam fel, miközben felültem a konyhapultra.
-Milyen volt a suli? - ült fel mellém Jade, miután leért hozzám.
-Semmi érdekfeszítő dolog nem történt. A szokásos, tudod.
-Értem - válaszolt röviden. - Nem gond, ha elugrok a boltba?
-Nem.
-Fél óra, maximum egy.
-Rendben - indultam meg a szobám felé. Jade elment, mint azt mondta én meg egyedül maradtam a hatalmas házban, négy őrrel, akik a bejárati ajtó előtt őrködtek. Az ágyamban fekve hallgattam zenét, miközben a falon csüngő Harry Styles posztert pásztáztam a tekintetemmel. Hirtelen valami koppant az ablakomon, amitől összerezzentem ijedtemben. Odarohantam az ablakhoz és lenéztem. Rosalie volt. Ő az egyetlen lány, aki szóba áll velem.
-Pssszt, Amy! - szólt fel, miután kinyitottam az ablakot. -Mit csinálsz ott Rose? Itt vannak az őrök!
-Hátulról jöttem. Gyere, menjünk vásárolni - csillant meg a szeme.
-Most?!
-Igen, most! - erősítette meg. Nagy nehezen, de kimásztam az ablakon. Elmentünk a közeli plázába. Miután kivásárolgattuk magunkat, hazaindultunk. Megrezzent a zsebemben lévő mobiltelefon. Jade írt üzenetet.
Jade : Hol vagy?!
Amy: Rose-zal vásárolunk. Nem gond?
Jade: Nekem nem, de az édesapád húsz perc múlva itthon van és tudod, hogy nem örülne annak, hogy nem talál itthon.
Amy: Máris ott vagyok!
-Rose! Húsz perc és apa hazaér!
-Basszus.. Futás! - indult meg előre. Tizenöt perc után hazaértem. A bejárati ajtó előtt nem állt senki, ami szokatlan volt. Lihegve beléptem az ajtón. A dühös tekintetű apa, a négy testőr és a lesütött szemű Jade ácsorgott velem szemben.
-Sajnálom, lovagolni voltam - füllentettem.
-A plázában? - húzta fel a szemöldökét apa.
-Honnan tudtad?
-Mindent tudok.. Nem kellett volna hazudnod. Egy hét szobafogság! - szórt szikrákat a szeme.
-Mintha eddig nem úgy éltem volna..
-Hogy mondod?
-Jól hallottad! Egész életemben fogságban tartottál a világ elől, tizennyolc éves vagyok és egy barátnőm van, a szerelmem pedig egy poszteren lévő srác a falamon! - akadtam ki, miközben egy könnycsepp folyt le az arcomon.
-Csak féltelek - enyhült meg apa tekintete.
-Mégis mitől?! Nagykorú vagyok! - köptem oda a szavakat, végül nem bírtam tovább és kirohantam az istállóhoz. Ahogy láttam apa is elgondolkozott a hallottakon. Kiengedtem Start a lovamat és felültem rá. Ő az egyetlen lény, aki megért engem. Jade-et is ide sorolhatnám, de tudom, hogy titkol valamit, ahogy apa is. Jade szekrényében kerestem még régebben valami ruhadarabot, ehelyett késeket és bőr ruhákat találtam. Apa meg folyton távol van, sosem mesél a munkájáról, testőreink vannak és, ha itthon is van, rejtélyes módon állandóan eltűnik. Ezek a gondolatok kavalkáztak a fejemben, miközben sebesen vágtattam a lovamon. Mikor már láttam, hogy kimerült, visszavittem az istállóba és bementem a házba. Jade a konyhában volt, apa a hálószobájában én pedig a sajátomba mentem. Végül apa kopogtatott be a szobámba.
-Amy, bejöhetek? - dugta be a fejét apa.
-Persze - válaszoltam flegmán.
-Tudom min mész keresztül, de tudod, hogy azért teszem ezt, mert szeretlek.
-Tudom - villantottam elő a mosolyom. Apa leült az ágyra mellém és megbánt tekintettel nézett rám, majd megszólalt.
-Megbocsátanál nekem, ha elvinnélek egy One Direction koncertre? - húzott elő két jegyet.
-Uram isten! - tettem a szám elé a kezem.
-Ezt igennek vegyem?
-Igen! - sikítoztam örömömben.
-Akkor siess, mert fél órád van elkészülni.
-Köszönöm apu! - borultam a nyakába.
-Szívesen. De készülj - ment ki a szobából. Teljesen bepörögve készültem el a megbeszélt időre.
A koncerten rengetegen voltak. Apa kicsit frusztráltan érezte magát a tinitömegben, de mikor meglátott engem, aki alig bírt megállni a saját lábán, rögtön elmosolyodott.
-Jó napot Dél-Afrika! - kiabálta Harry a mikrofonba. Nagy sikoly volt erre a válasz a tömegtől. Én majd elájultam, mikor megpillantottam az egész bandát, főleg Harry-t. A bandatagok kicsit meg is lepődtek a nagy tömegtől. Akkor elindult az első szám. Kiss You. Végigénekeltem az egészet, elöl csápoltak, sokan videóztak, hogy megörökítsék a mai napot. A One Thing-nél elég vicces dolog történt. Zayn beleütött Harry hátsójába, mikor a saját részét énekelte. Szegény az ijedtségtől elfelejtette az utolsó sort. A tömeg jól szórakozott rajta. Leírhatatlanul édes volt Harry ijedt tekintete. A What Makes You Beautiful-nál Harry a szemembe nézett, melytől összezavarodott én pedig elvörösödtem. Harry utána elkapta a tekintetét és énekelt tovább.Végül az idő rohamosan telt. Ha valamit élvezünk az olyan, mintha egy perc lett volna az egész,viszont ha unalmasnak bizonyul az olyan, mintha tíz óra lett volna. Ez viszont az első példa volt.
-Köszönjük, hogy itt lehettünk. Remek rajongók vagytok, imádunk titeket! - szólalt meg Liam.
-Viszlát Dél-Afrika! - köszönt el Zayn, majd Niall szólalt meg.
-Mi voltunk a One Direction! - mondta. Sikítva tapsoltam, pont úgy, mint a többi rajongó. A 1D lement a színpadról, ami hatására szomorú lettem.
-Köszönöm apa! - ugrottam a nyakába.
-Nagyon szívesen. Várj, telefonálok egyet.
-Oké - válaszoltam kurtán. Addig a telefonommal felvett videókat tanulmányoztam. Fél szemmel apára figyeltem. Annyi maradt meg a fejemben: Itt az idő Joe, el ne szúrd! Kíváncsi lettem ki is az a bizonyos Joe, ezért is kérdeztem rá, miután letette a készüléket.
-Ki az a Joe és mit ne szúrjon el?
-Az egyik építész társam. Épp most ajánlottak neki egy jó munkát, ami sok pénzt hozhat, ezért is mondtam neki, hogy el ne szúrja.
-Értem - feleltem.
Apával hazamentünk. A jegyeket felragasztottam a falamra. Később a nappali kanapén ültem és a híradót néztem. Abban a pillanatban jött a következő információ, melynek a címe: One Direction. Kikerekedett szemekkel bámultam a képernyőt, vajon hogy jön most ide a One Direction. A srácok a koncert után rejtélyes módon eltűntek. A hotelvezető nyilatkozott, hogy nem érkeztek meg. A menedzser sem tud semmi információt. Nagyot dobbant a szívem, mikor a beszéd végéhez tért. Bárban biztosan nincsenek, mert arról tudna a menedzser. Mégis legbelül mindennél jobban szerettem volna azt remélni, hogy valahol szórakoznak, nem tűntek el. Akkor valami felmerült bennem, amit először lehetetlennek, sőt hülyeségnek gondoltam. Apa és a rejtélyes eltűnései, az, hogy sosem mesél a munkájáról, a mai titokzatos telefonálgatásai, a testőrök. Tudtam, hogy hazudott a barátjával kapcsolatban. Ismerem apát és láttam a tekintetében, hogy nem igaz az állítása.
-Apa! - kiabáltam tehetetlenül a ház közepén.
-Mi történt? - rohant le a lépcsőn. Szóval itthon van..
-Mi az igazi munkád? Kérlek ne hazudj! - dermedtem le. Ilyesmire gondoltam válaszként, hogy ügynök, rendőr vagy bármi, de egészen más választ kaptam.
-Úgy gondolom elég idős vagy, ahhoz, hogy elmondjam.
-Mondd! - idegeskedtem.
-Én vagyok a Maffia főnöke. Ezért is a segítségedet kérem.
-Hogy mi? Mihez? Közöd van az elrabláshoz? - kérdezősködtem zavarosan, mivel nagy zavar lett úrrá a fejemben.
-Igen, mi raboltuk el őket. És az lenne a dolgod, hogy ételt vigyél nekik és foglalkozz velük.
-Miért raboltátok el őket?!
-Váltságdíjért. Szerinted honnan van ennyi pénzünk?
-Mit tartalmaz a ,váltságdíj'?
-Fizetnek azért, hogy elengedjük őket. 10.000.000 dollárt kell adniuk a rajongóknak, különben a fiúbandának annyi. Egy hetük van.
-Hogy érted, hogy annyi nekik? - nyeltem egy nagyot.
-Khm. Kivégzés. - válaszolta zavartan. A levegőt gyorsabban kezdtem el venni, az ájulás határán voltam. Egyszerre sajnálatot éreztem a One Direction után, elszántságot, miszerint kiszabadítom őket, haragot apa iránt félelemmel tükrözve. Félek a saját apámtól!
-Nem segítek ebben! Tudod, hogy összetöröd a szívem ezzel!
-Úgy is összegyűlik!
-Nem érdekel!
-Pedig segíteni fogsz, kikértelek az iskolából, holnap bejössz velem! - emelt hangot rám, amitől összeborzadtam. - Itt a ruhád - dobott nekem egy full fekete fűzős bőr ruhát. Idegesen vonultam be a hálószobámba, a ruhát az ágyamra dobtam és könnyes szemekkel bámultam a One Direction poszteremet. Tehetetlen voltam...
Az ébresztő hangjára keltem fel, mely nem hallgatott el addig, míg ki nem kapcsoltam. Fáradtan felültem az ágyban és kinyomtam a még mindig csörgő készüléket. 7:00 volt. A reggeli napfény világította be az eddig sötétségbe burkolózott hálószobát. A mellettem balra fekvő Jessy még mindig mélyen aludt. Hogy ki is ő? Azt valójában én sem tudom. Tegnap találkoztunk egy bárban, aminek az lett a vége, hogy feljött hozzám. Percekig tanulmányoztam őt a tekintetemmel. Szőke haja kuszán a vállára omlott, arcát a párnába süllyesztette a reggeli fény miatt. Ez után a fürdőbe sétáltam halk léptekkel. Vettem egy reggeli frissítő zuhanyt. Elvettem a polcra kikészített hófehér törülközőt, magamra terítettem és a gardróbhoz mentem. Kiválasztottam egy számomra szimpatikus ruhadarabot (fekete farmer fehér pólóval) és felkaptam magamra. Gondosan megcsináltam kuszán elaludt fürtjeimet és elindultam fogat mosni. Mindennel kész voltam, már csak a reggeli hiányzott az asztalról. Bevetettem minden tudásom, amit édesanyámtól tanultam és csináltam tükörtojást két főre. A gőzölgő kész ételt az asztalra helyeztem ki.